Category: Squash

A squash kialakulásának története

Az emberek évszázadok óta játszanak olyan ütõs labdajátékokat, ahol a labdát vagy a falnak ütik, vagy oda-vissza adogatják egymásnak egy háló felett. A 19. Században rendkívül népszerûek voltak az ütõs labdajátékok; ekkoriban született meg a rackets a londoni Flott Börtönben. A sors iróniája, hogy ez a börtönben kialakult játék késõbb éppen az oskolákban vált népszerûvé.

A fallabda, úgy tartják, ezen iskolák egyikében, a londoni Harrow Schoolban alakult ki 1830 táján. A diákok, miközben arra vártak, hogy bemehessenek a rackets-pályára, egy kisebb teremben a falnak ütögettek egy gumilabdát. Késõbb rájöttek, hogy puhább labdával sokkal változatosabbak az ütések, maga a játék pedig jóval nehezebb. Az elnevezés, squash, angolul a következõket jelenti: szétlapít, összeprésel, valamint plattyan, tottyan – vagyis a puha labda “viselkedésére”, az általa keltett hangeffektusra utal.

Kezdetben kevéssé törekedtek a játékszabályok egységesítésére, vagyis egyszerre több, egymástól kissé eltérõ változat létezett. Szerencsére csak kettõ vált ezek közül népszerûvé. Míg a világ legnagyobb részén puha labdával az úgynevezett “soft ball” változatot játsszák 6,4 méter széles pályán, addig Észak-Amerikában kemény labdával a “hard ball” változatot, valamivel keskenyebb pályán.

A soft-ball szabályait 1923-ban rögzítették. A fallabdások száma hamarosan meghaladta a rackets-játékosokét. Fõleg azokban az országokban népszerûsödött gyorsan, ahol a brit hadsereg állomásozott: Indiában, Egyiptomban, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. 1930-ban tartották az elsõ Brit Nyílt Bajnokságot (British Open), melyet az elsõ nem hivatalos világbajnokságként tartanak számon. A bajnok az angol Don Butcher lett, aki a címért honfitársát, Charles Readet gyõzte le. A következõ harmincöt évben többnyire egyiptomi és pakisztáni játékosok álltak a ranglista élén. Legtöbben labdaszedõként kezdték pályafutásukat, így rengeteg lehetõség nyílt a számukra a gyakorlásra, edzõ azonban ritkán foglalkozott velük. Számos különleges fogást, illetve ütésfajtát fejlesztettek ki, melyek segítségével hihetetlenül technikás versenyzõkké váltak.

Az 1960-as évek végén egy mindenre elszánt, kemény férfi, az ír származású Jonah Barrington végre megtörte az egyiptomi és pakisztáni dominanciát. Csak húszéves kora körül kezdett el fallabdázni, de kivételes elkötelezettséget mutatott a sportág iránt. Rengeteget edzett, és ezáltal az akkori játékosoknál sokkal jobb kondícióra tett szert. Hatszor nyerte meg a Brit Nyílt Bajnokságot, ezzel bebizonyította, hogy megfelelõ kondícióval le lehet gyõzni még a legtechnikásabb játékost is.

Ettõl kezdve a fallabda már nem ugyanaz a játék volt. Barringtont követve a hivatásos játékosok mind jobban odafigyeltek a megfelelõ kondícióra. Az élvonalbeliek a fantasztikus ütéstechnika mellett egytõl egyig kiváló erõnlétre, gyorsaságra és kitartásra tettek szert. Három játékos emelkedett ki leginkább a mezõnybõl: az ausztrál Geoff Hunt és két pakisztáni, Jahangir Khan és Jansher Khan. Hunt volt legjobb azok közül az ausztrál játékosok közül, akik a 70-es években törtek fel, õ vette el a világbajnoki címet Barringtontól. Solan úgy tartják, hogy minden idõk legjobb játékosa Jahangir Khan, aki agresszív játékstílusával lesöpörte ellenfeleit a pályáról és annyira kiemelkedett a mezõnybõl, hogy a 80-as években öt és fél éven keresztül egyszer sem szenvedett vereséget. Végül Jansher Khannak (akivel egyébként semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt) sikerült õt legyõznie azzal, hogy remekül váltogatta a játék iramát. A mai napig õ a világ legjobb játékosa, de már egy seregnyi – fõleg ausztrál és brit – ifjú tehetség ingatja a trónját.

 

Forrás: www.squash.hu